A nyelvrendőrség lecsap

Quebec az egyetlen olyan kanadai tartomány, ahol a franciák vannak többségben. Attól való félelmükben, hogy elsüllyednek Észak-Amerika hatalmas, angol nyelvű tengerében - mint ahogy az megtörtént az USA-beli Louisiana esetében, ahol tulajdonképpen már csak a helynevek emlékeztetnek a francia múltra - létrehozták az OQLF-et (Office Quebecoise de la langue francaise), amely 1961 óta őrködik azon, hogy ez ne következzen be.

A közigazgatásban és a kereskedelemben is olyan sikeresen védték a nyelvet, hogy a nyolcvanas évek végére minden Quebec-i üzlet kirakata felett kizárólag francia lehetett a felirat. Nagyjából húsz éve aztán normalizálódtak az állapotok, ma a követelmény csak annyi, hogy a francia szöveg legyen a fő helyen.

Előfordulnak mulatságos esetek. 1996-ban például egy hölgy megfenyegette az egyik kisállatkereskedőt, hogy feljelenti, mert az ott árusított papagáj nem beszél franciául.

A múlt héten egy szexuális segédeszközöket forgalmazó boltra sújtott le az OQLF, azaz a nyelvrendőrség, ahogy jóakarói nevezik. Az "ügy" hat éve kezdődött, amikor állampolgári bejelentésre a felügyelet kivonult és megállapította, hogy nincs megfelelő feliratozás az egyik árucikken. És noha az évek során többször is ígéretet kaptak arra, hogy ezt a hiányosságot orvosolni fogják, ez azóta sem történt meg! Talán a mostani 500 dolláros bírság jobb belátásra kényszeríti a céget és a vastag, kondomszerű tárgy dobozán hamarosan megjelenik az angol mellett franciául is az eligazító szöveg, amelyhez minden Quebec-i lakosnak elidegeníthetetlen joga van.

Kanadai hősök 2.

Majdnem napra pontosan most múlt harminc éve, hogy Terry Fox nekiindult a hosszú útnak, amit nem sikerült ugyan végigfutnia, de amivel mégsem vallott kudarcot.

A történetet rengetegen ismerik hazáján kívül is. Egy tizennyolc éves fiúnak szembe kell néznie a csontrákkal és következményével: egyik lábát térd fölött amputálják. A kórházban tapasztalt rengeteg szenvedés láttán elhatározza, hogy megpróbál tenni valamit. Terve az, hogy keresztülfut Kanadán és közben pénzt gyűjt a rákkutatásra. Csak egyetlen dollárt kérne minden honfitársától, a végcél 24 millió dollár.

Hosszú hónapokat edz, hogy fizikailag felkészüljön az elképesztő vállalkozásra, hiszen naponta 42 kilométert akar megtenni. Amikor 1980. ápr. 12-én elindul az Atlanti-óceántól, nem sokan figyelnek oda. De kitartása lassan mindenkit lenyűgöz és amikor 143 nappal később, 5 280 kilométer megtétele után a továbbterjedő betegség megállítja, már az egész ország szívébe zárta.

Terry Fox 1981 júniusában meghalt, de a nevét viselő alapítvány azóta is minden szeptemberben megrendezi a Terry Fox futást, nemcsak Kanadában, hanem a világ sok más országában is, és a rákkutatásra összegyűjtött immár több mint 500 millió dollárt.

Az első tél

1535-ben, a második kanadai útján Jacques Cartier francia felfedező úgy határozott, hogy embereivel a telet Stadaconaban (a mai Quebec városának közelében) tölti. Nem tudni, hogy ez a döntés szabad akaratból született-e, vagy az időjárás hirtelen hidegre fordulása kényszerítette ki.

Abban az évben még bennszülött mértékkel mérve is különösen zord volt a tél. Cartier expedíciójának három hajója november közepétől 1536 áprilisáig volt a vastagra hízott folyami jég foglya. A több mint egy méteres hóval borított tájban a mozgás majdnem lehetetlenné vált.

A kezdetleges "erőd", amit a franciák eredetileg az egyre ellenségesebbé váló irokézek miatt építettek maguknak, nem sok védelmet nyújtott a kanadai télben. A belső falakon 15 centiméteresre hízott a jég. Pince híján lehetetlen volt a készletek megfelelő tárolása. Sózott húst ettek és az iváshoz havat kellett olvasztani.

A vitaminhiány miatt megjelent a skorbut: az emberek nagy része annyira legyengült, hogy ágynak estek, lábuk megdagadt, bőrüket bevérzések tarkították, megfeketedett fogínyükben meglazultak a fogak. Februárra a 110 franciából alig 10 volt hadra fogható. Megpróbáltak a falakat verve zajt csapni, nehogy a kívülről figyelő indiánok - észrevéve védtelenségüket - megtámadják őket.

Cartier elrendelte, hogy mindenki imádkozzék, de talán ennél hasznosabb volt az, hogy feltűnt neki, az ugyanilyen tüneteket mutató bennszülöttek szinte egyik napról a másikra rendbe jöttek és sikerült is belőlük kihúzni a csodaszer titkát. Noha a franciák a tűlevelekből készített teát először nem merték megkóstolni, attól tartva, mérget itatnának velük, az annedda-főzet (szakértők szerint a thuja occidentalis/nyugati tuja) végül megmentette életüket, és így történt, hogy 85 európai túlélte az első telet az Újvilágban.

"Hálából" 1536 májusában, amikor hazaindultak Franciaországba, magukkal hurcoltak tíz indiánt, köztük a törzsfőnököt, Donnaconát.

Paradicsom a Leslie utca végén

Majd ötven éve kezdték el a feltöltést az Ontario tavon, mert a kikötő bővítéséhez hullámtörőt akartak építeni. Később a hajóforgalom növekedés helyett visszaesett, így a kikötőfejlesztési terv kukába került, de a városból ezután is ide hordták a sittet és a földet. Azt hihetnénk, hogy rettenetes természetpusztítás lett az eredmény.

Az immár 5 kilométer hosszú mesterséges földnyelvet a hosszú évek-évtizedek alatt a növényzet benőtte, megtelepedett az állatvilág és a városlakók egyik kedvenc kirándulóhelye lett. Noha a déli részére még ma is hordják az építési törmeléket és könnyen előfordulhat, hogy törött wc-csészék csillannak meg a napfényben, az északi felén szinte háborítatlanul élhetnek a növények, és közöttük a kígyók, teknősök, békák, hódok, vidrák, rókák, prérifarkasok ...

A madárkedvelők élvezettel járnak erre, össze is állították az itt látott több mint 300 madárfaj katalógusát, mely állandóan bővül. Ugyanígy, ha a megfigyelő olyan különleges lepkére bukkan, ami nem szerepel az immár jó ötvenes listán, jelentenie kell a természetvédelmi hatóságnak vagy a Földnyelv barátainak. Ez a társaság 1977-től küzd azért, hogy a félsziget továbbra is nyitva álljon a kirándulók előtt.

A Leslie utca végén, tulajdonképpen annak meghosszabbításával kialakult park csak hétvégeken látogatható. Autóval behajtani tilos, de gyalog, biciklivel vagy görkorcsolyával szabadon bejárható. A "természet lágy ölén" érezhetjük magunkat, a civilizációtól távol, pedig közvetlenül mögöttünk ott magasodik Toronto belvárosa a felhőkarcolókkal és a híres toronnyal.

Cipőmúzeum

Toronto belvárosában 15 éve működik egy múzeum, melyhez hasonlót nem sok helyen találunk.

Sonja Bata az 1940-es években kezdte el gyűjteni a cipőket, ami nem meglepő, hiszen akkori ment férjhez az egyik leghíresebb cipőbirodalom, a zlini (Csehország) Bata gyár tulajdonosához. Az évtizedek során a gyűjtemény olyan hatalmasra nőtt, hogy a család létrehozott egy alapítványt, majd pár évre rá megépült a Bata Cipőmúzeum. A 3600 négyzetméteres épület 1995-ben nyílt meg, és ma több mint 12 500 tárgyat tartalmaz.


Kiállításai a cipőkészítés és -divat bemutatásával 4 500 év történelmét fogják át. A legrégebbi darabokat csak közvetve, korabeli ábrázolásról ismerhetjük meg, például az ókori egyiptomi szandálviseletet szarkofágról. De rengeteg érdekesség látható a maga valójában: az amerikai őslakosok mokaszinja, a japán szamurájok medveszőrmével díszített lábbelije, kínai hímzett selyemcipellő, tólgyfamakk és gesztenye taposására használatos XIX. századi francia munkabakancs vagy XVI. századi velencei divatcipő olyan magas talppal, hogy a viselője csak úgy tudott benne járni, ha valaki támogatta. A régiségek mellett filmsztárok és egyéb hírességek által hordott és szerepekben használt lábravalók is láthatók Viktória királynő báli topánkájától Elvis Presley és John Lennon fellépőcipőjén át Margaret Atwood kortárs kanadai írónő lábbelijéig.

Kanadai hősök 1.

Sir Charles Edward Saunders (1867 - 1937) életéből nagyjából tíz évet szentelt a zenének, melyet Bostonban és New York-ban folytatott tanulmányai után nemcsak oktatott Torontóban, hanem zenekritikusként is szolgált.

Másik nagy szerelme a francia nyelv és irodalom volt. Ezért egészen Párizsig zarándokolt, ahol három éven át hallgatta a Sorbonne-on.

1892-93-ban kémiaprofesszor volt Kentucky-ban a Központi Egyetemen , torontói egyetemi tanulmányok és a Johns Hopkins-on szerzett doktorátus után.

Már ezzel a sokoldalúsággal is megérdemelné az utókor tiszteletét, de ráadásul az ő nevéhez fűződik a Marquis búza, amely alapjaiban megváltoztatta a kanadai préri képét.

Mintegy mellékesen - követve a családi hagyományokat - 1903-ban kezdett el búzanemesítéssel foglalkozni. Tudományos módszereket vezetett be és egyenként vizsgálta meg a kalászokat. Egyik fivére már 1892-ben keresztezéssel létrehozott egy jó tulajdonságokkal rendelkező fajtát, a Markham-et, amely azonban nem produkált egyenletes minőségű vetőmagot.

Rengeteg munkával, gondos kiválasztással sikerült megalkotni az új fajtát, amely korábban érik be, azaz a fagy még nem fenyegeti, kitűnő kenyér süthető belőle és magas a terméshozama. A Saunders által nemesített Marquis tette Kanadát világszerte elismert búzatermelő és exportáló országgá, hozzájárult a préri benépesítéséhez és dollármilliókkal gazdagította az országot illetve Saskatchewan és Alberta farmereit.

Saunders összesen 19 évet töltött növénynemesítéssel, új árpa-, zab-, lóhere-, borsó- és babfajták is kerültek ki keze alól. 1921-ben választották be a Királyi Társaság (azaz a tudományos akadémia) tagjai közé és 1934-ben ütötték lovaggá.

A mi kenunk

A kanadai indiántörzsek, vagy ahogy magukat nevezik, az Első Nemzetek, bizony még mindig nem tartják magukat kanadainak és nem kedvelik a betolakodókat.


A Mohók (mohauk? mohawk?) tanács nevében idén februárban kézbesítettek 26 levelet, mely arra szólítja fel a címzetteket, hogy hagyják el a Montrealtól mindössze 10 mérföldre fekvő Kahnawake rezervátumot, mert nincs joguk ott élni.


Nem ez lenne az első kitelepítés a rezervátum majd 300 éves történelmében.


Létezik ugyanis egy törvény, mely szerint a rezervátumban csak az élhet vagy birtokolhat földet, akinek legalább négy dédszülője a törzs tagja volt. Sőt, valójában annak az indiánnak is el kell hagynia a rezervátumot, aki kívülről jövővel köt házasságot.


A manapság némileg furcsának tűnő rendelkezéseket több mint negyed százada fogadta el a tizenkét törzsfőnökből álló tanács, azzal a céllal, hogy a nagyjából 50 négyzetkilométeres rezervátum 8000 lakója ne "kanadaizálódjon", hanem maradjon meg indiánnak, így próbálván megvédeni saját nyelvüket és kultúrájukat.


Az indiánügyi miniszter tehetetlenül tárja szét a karját, mondván: emberi jogok ide vagy oda, az Első Nemzeteknek joga van eldönteni, ki lakjon a rezervátumukban. Ahogy a tanács szóvivője fogalmaz: 'Mi maradunk a mi kenunkban, ti is maradjatok a tiétekben.' Hogy aztán mi történik, ha néhány kiutasított nem engedelmeskedik, senki nem tudja.