2010. március 25., csütörtök

Cipőmúzeum


Toronto belvárosában 15 éve működik egy múzeum, melyhez hasonlót nem sok helyen találunk.

Sonja Bata az 1940-es években kezdte el gyűjteni a cipőket, ami nem meglepő, hiszen akkori ment férjhez az egyik leghíresebb cipőbirodalom, a zlini (Csehország) Bata gyár tulajdonosához. Az évtizedek során a gyűjtemény olyan hatalmasra nőtt, hogy a család létrehozott egy alapítványt, majd pár évre rá megépült a Bata Cipőmúzeum. A 3600 négyzetméteres épület 1995-ben nyílt meg, és ma több mint 12 500 tárgyat tartalmaz.


Kiállításai a cipőkészítés és -divat bemutatásával 4 500 év történelmét fogják át. A legrégebbi darabokat csak közvetve, korabeli ábrázolásról ismerhetjük meg, például az ókori egyiptomi szandálviseletet szarkofágról. De rengeteg érdekesség látható a maga valójában: az amerikai őslakosok mokaszinja, a japán szamurájok medveszőrmével díszített lábbelije, kínai hímzett selyemcipellő, tólgyfamakk és gesztenye taposására használatos XIX. századi francia munkabakancs vagy XVI. századi velencei divatcipő olyan magas talppal, hogy a viselője csak úgy tudott benne járni, ha valaki támogatta. A régiségek mellett filmsztárok és egyéb hírességek által hordott és szerepekben használt lábravalók is láthatók Viktória királynő báli topánkájától Elvis Presley és John Lennon fellépőcipőjén át Margaret Atwood kortárs kanadai írónő lábbelijéig.

2010. március 21., vasárnap

Kanadai hősök 1.

Sir Charles Edward Saunders (1867 - 1937) életéből nagyjából tíz évet szentelt a zenének, melyet Bostonban és New York-ban folytatott tanulmányai után nemcsak oktatott Torontóban, hanem zenekritikusként is szolgált.

Másik nagy szerelme a francia nyelv és irodalom volt. Ezért egészen Párizsig zarándokolt, ahol három éven át hallgatta a Sorbonne-on.

1892-93-ban kémiaprofesszor volt Kentucky-ban a Központi Egyetemen , torontói egyetemi tanulmányok és a Johns Hopkins-on szerzett doktorátus után.

Már ezzel a sokoldalúsággal is megérdemelné az utókor tiszteletét, de ráadásul az ő nevéhez fűződik a Marquis búza, amely alapjaiban megváltoztatta a kanadai préri képét.

Mintegy mellékesen - követve a családi hagyományokat - 1903-ban kezdett el búzanemesítéssel foglalkozni. Tudományos módszereket vezetett be és egyenként vizsgálta meg a kalászokat. Egyik fivére már 1892-ben keresztezéssel létrehozott egy jó tulajdonságokkal rendelkező fajtát, a Markham-et, amely azonban nem produkált egyenletes minőségű vetőmagot.

Rengeteg munkával, gondos kiválasztással sikerült megalkotni az új fajtát, amely korábban érik be, azaz a fagy még nem fenyegeti, kitűnő kenyér süthető belőle és magas a terméshozama. A Saunders által nemesített Marquis tette Kanadát világszerte elismert búzatermelő és exportáló országgá, hozzájárult a préri benépesítéséhez és dollármilliókkal gazdagította az országot illetve Saskatchewan és Alberta farmereit.

Saunders összesen 19 évet töltött növénynemesítéssel, új árpa-, zab-, lóhere-, borsó- és babfajták is kerültek ki keze alól. 1921-ben választották be a Királyi Társaság (azaz a tudományos akadémia) tagjai közé és
1934-ben ütötték lovaggá.







2010. március 14., vasárnap

A mi kenunk


A kanadai indiántörzsek, vagy ahogy magukat nevezik, az Első Nemzetek, bizony még mindig nem tartják magukat kanadainak és nem kedvelik a betolakodókat.


A Mohók (mohauk? mohawk?) tanács nevében idén februárban kézbesítettek 26 levelet, mely arra szólítja fel a címzetteket, hogy hagyják el a Montrealtól mindössze 10 mérföldre fekvő Kahnawake rezervátumot, mert nincs joguk ott élni.


Nem ez lenne az első kitelepítés a rezervátum majd 300 éves történelmében.


Létezik ugyanis egy törvény, mely szerint a rezervátumban csak az élhet vagy birtokolhat földet, akinek legalább négy dédszülője a törzs tagja volt. Sőt, valójában annak az indiánnak is el kell hagynia a rezervátumot, aki kívülről jövővel köt házasságot.


A manapság némileg furcsának tűnő rendelkezéseket több mint negyed százada fogadta el a tizenkét törzsfőnökből álló tanács, azzal a céllal, hogy a nagyjából 50 négyzetkilométeres rezervátum 8000 lakója ne "kanadaizálódjon", hanem maradjon meg indiánnak, így próbálván megvédeni saját nyelvüket és kultúrájukat.


Az indiánügyi miniszter tehetetlenül tárja szét a karját, mondván: emberi jogok ide vagy oda, az Első Nemzeteknek joga van eldönteni, ki lakjon a rezervátumukban. Ahogy a tanács szóvivője fogalmaz: 'Mi maradunk a mi kenunkban, ti is maradjatok a tiétekben.' Hogy aztán mi történik, ha néhány kiutasított nem engedelmeskedik, senki nem tudja.




2010. március 7., vasárnap

Drága otthon



A gazdasági válság Kanadát nem taglózta le. A jelzáloghitelezési piacot uraló bankok többnyire konzervatív kölcsönfeltételekkel dolgoztak, tartózkodtak a nagyon kockázatos ügyletektől.


A bankok most is rendben működnek, a kormánynak egyiket sem kellett pénzzel kihúzni a bajból, sőt, kettő közülük – a Royal Bank of Canada és a Toronto-Dominion - a Moody’s minősítése szerint még mindig az AAA kategóriába tartozik, amit rajtuk kívül mindössze négy bank mondhat el magáról az egész világon.


Az utóbbi fél évben a lakáspiac ismét fellendült a rendkívül alacsony hitelkamat miatt. A lakásárak alaposan felmentek, míg a hosszú távra visszatekintő statisztika szerint az átlagotthon ára az átlagos háztartás adózott éves jövedelmének 3,7-szerese, jelenleg az ötszöröse.


Közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy beláthatatlan következményekkel járhat majd a hitelkamatok emelkedése, ami elkerülhetetlenül be fog következni.


Noha a jelzáloghitel-állomány növekedése jóval a 2007-es csúcs alatt van, Jim Flaherty pénzügyminiszter lépésre szánta el magát.

  • A legfontosabb változtatás értelmében minden hitelfelvevőnek meg kell felelnie az ötéves, fix-kamatozású szigorúbb jelzálog-előírásoknak, még akkor is, ha alacsonyabb, változó kamatozású, rövidebb futamidejű kölcsönt kérnek.
  • Adósságrendezés esetén az ingatlan értékének 90 %-áig lehet hitelt felvenni az eddigi 95 helyett.
  • Befektetési célból vásárolt ingatlannál 20 % lesz a minimum önerő.


Ugyan egyes szakértők vitatják, a legtöbben dicsérik az április 19-én hatályba lépő új szabályokat, melyek a remények szerint felelősségteljesebb hitelvállalásra ösztönöznek.

2010. március 5., péntek

Zászló-vita orrvérzésig

Az ország már 1867 óta létezett (mint Nagy-Britannia domíniuma, azaz saját önkormányzattal rendelkező állama), de nemzeti zászlóként még mindig a brit kereskedelmi tengerészet vörös lobogójának egy változatát használta.


Minden próbálkozás végnélküli vitákba és kudarcba fulladt, mígnem 1964-ben Lester Pearson liberális miniszterelnök, aki előzőleg választási kampányában Kanada százéves születésnapjára új nemzeti lobogót ígért, létrehozott egy tizenöt tagú összpárti parlamenti bizottságot, amelynek mindössze hat hetet adott a munkára.


Több ezer javaslat érkezett, a Bourbon liliom, a hód, a brit nemzeti zászló és leginkább a juharlevél főszereplésével. Végül a bizottság George Stanley történész professzor tervét fogadta el, melyet munkahelye, a katonai akadémia lobogója ihletett, mivel azon két vörös mező között fehér alapon szerepelt a címer. A vörös és a fehér mellesleg már 1921 óta nemzeti színnek számított A színes mezők 1:2:1 arányát utóbb George Bist javasolta, míg a juharlevelet Jacques St.-Cyr tervezte.


A változtatás gondolata megosztotta az országot. Az alsóházban az ellenzék hetekig obstruált, de Pearson végül berekesztette a vitát és a végszavazás során a Quebec-iek a liberálisokkal együtt szavaztak. Két nap múlva a szenátus is jóváhagyta a döntést, és 1965. február 15-én hivatalosan felhúzták az új nemzeti lobogót.




Egyesek a zászló rajzolatába belelátják két dühös ember, név szerint Jack és Jacques arcélét, finoman utalva az ország angol és francia kettősségére. Ennél is cinikusabb honpolgárok szerint a zászló tulajdonképpen egy emberpróbáló orrvérzés lenyomata.


Mindezek ellenére Kanada 1996 óta ünnepli február 15-ét, mint a nemzeti zászló napját.